Lolla-micsoda? – kérdezheti a „Külföldi fesztiválok” témakörben képzetlen magyar fiatal. Nálunk ugyanis jelenleg még viszonylag kevesen ismerik a Chicagóból gyökerező, majd pedig 2011-ben világhódító pályára röppenő fesztiválóriást: az első nem az Egyesült Államokban megrendezett Lollapaloozára Chilében került sor, ezt követte rá egy évre a brazil kistesó São Paulóban, majd a sorozatos sikereken felbuzdulva idén szeptemberre végre az Óvilágba is megérkezett a fesztivál – nem is akárhogy!
A kétnapos fesztiválra múlt hétvégén került sor, mi pedig nagy örömünkre részt vehettünk rajta, hogy kifejtsük nektek, miért is lesz érdemes a jövő évi fesztiválszezont Berlinben lezárni!
Ha „A” pont nagy távolságra van „B”-től, akkor kézenfekvő az utat a modern technológia egyik nagyszerű vívmányával, egy repülőgép segítségével megtenni. Stílszerűnek is mondhatjuk tehát, hogy a több mint hétezer kilométeres távolságból érkező első európai Lollapaloozát Berlin egy néhány évvel ezelőtt bezárt repterén, a legendás Tempelhofon rendezték meg. A harmincas évek közepén, Ernst Sagebiel tervei alapján épült, a levegőből egy szárnyait széttáró sasra emlékeztető reptérnél ideálisabb helyszínt nem is igazán találhattak volna a fesztiválnak, hiszen hatalmas méretei mellett még a városközponttól sem esik messze, valamint annyi metrómegállója van, hogy egyszer nekünk is sikerült kettővel korábban leszállnunk, mivel nem tudtuk, hogy a sok tempelhofos állomásnév közül melyik az, amelyikhez a sajtós bejárat a legközelebb van (emiatt majdnem le is késtünk a Brand New elejéről, de egy segítőkész riksásnak hála még éppen időben odaértünk, ráadásul a fuvar teljesen ingyen volt).
Itt szögeznénk le, hogy a Lollapaloozát azért nem úgy kell elképzelni, mint egy a szokásosnál több német részvételével zajló Sziget fesztivált. Legyen ugyanis akármekkora a Tempelhof, azért mégis csak egy lakónegyedekkel majdnem teljesen körbevett reptérről van szó (közvetlen a kifutópálya kerítése mellett egy hatalmas mező terül el, ahol a fesztivál ideje alatt is családok százai eregettek papírsárkányokat), ami alapból több mindent kizár: nincs reggel hatig tartó önfeledt rakatás, nincs sátrazás, sem pedig órákon át tartó részeg bolyongás. A fesztiválon összesen négy darab színpad kapott helyet: a legnagyobb nevek a két nagyszínpadon csinálták a műsort, az elektronikus zene szerelmesei a fesztivál atyjáról elnevezett Perry’s stage előtt tombolhatták ki magukat, a fősodortól az Arctic Monkeys-nál távolabb álló zenekarok pedig az alternatív színpadon kaptak helyet. Egy könnyűzenei fesztiválról van tehát szó, ahol világzenét és hasonló, lassan már a Szigetről is kiutált műfajokat nem, popot, alternatív- és stadionrockot, hip hopot és táncoltatós elektrót viszont annál többet hallani.
Habár ilyen-olyan okokból kifolyólag Európában a szeptember már nem igazán része a fesztiválidénynek, azért a Lollapalooza szervezőinek így is sikerült összetrombitálni egy olyan kurrens zeneseregletet, amelynek láttán a nyugat-európai fesztiválokhoz szokott szakértő is elismerően csettint – hát még mi, Szigethez szokott közép-európaiak (nem mintha az idei Sziget lineuppal bármilyen gondunk lett volna):
- a buja esőerdőpoppal hódító Glass Animals például az év egyik legnagyobb meglepetése (itt jegyeznénk meg, hogy az oxfordi srácok idén két alkalommal is útjukba ejtették Magyarországot)
- a Sparks-szal kiegészült Franz Ferdinand óriási bulit csapott (a kora nyolcvanas évek csillámporos, teátrális glam rockjának és a kétezres évek táncolhatós, pattogós post-punk zenéjének egymásba karolásáról van itt szó),
- a rehabról pár hónapja kiengedett Pete Doherty-vel újra teljes tagsággal támadó The Libertines még mindig több millió, a gimnáziumi emlékektől szabadulni nem tudó/akaró ember kedvence (mondjuk Pete-nek ezért a másodhegedűsi szerepkörért kár volt otthagynia az elvonót)
- az egyszeri Taking Back Sunday-klón bohócruciját a második lemezére sikeresen levedlő, a gimnáziumi szerelmi drámák világát sokkal őszintébb és kevésbé filmszerű témákért hátrahagyó Brand New is őrülten energikus koncertet csapott, holott a délután kettes kezdés nem a legszerencsésebb egy post-hardcore banda esetében
- a közel húsz éves működésük során meseszép dalaikkal rengeteg szívet megérintő, ám a rádiókba bekerülni valahogy mindig is képtelen Belle and Sebastian Muse-cikizéssel és menekült-kérdéssel együtt is hozta a Stuart Murdoch-tól megszokott szimpatikus hangnemű, mindenkit átszellemült együtténeklésre sarkalló hangulatot
- az elektro-folkban utazó angol-baszk Crystal Fighters, amely a „love and peace” jelmondat idei önjelölt fesztivál-helytartója volt, az ellenszenves frontember ellenére végig cuki tudott maradni és a koncert végére már mindenki meg is bocsátotta nekik a félórás késést
- de ott volt még a pszichedelikus stoner-rockos hangzást funky groove-okkal telepakolt, szexis szinti zenére cserélő Tame Impala,
- vagy az indietronicát ártatlan szintipopos hangzással rádióbaráttá varázsoló CHVRCHES,
- hogy az olyan nagybetűs SZTÁRokról ne is beszéljünk, mint amilyen Macklemore, a Bastille, a Hot Chip, Fatboy Slim, Sam Smith, vagy a valamilyen oknál fogva három gyenge lemez után is a világ egyik legnépszerűbb zenekarának számító Muse.
Ha már Muse: bár jelen sorok írója elég kevésre tartja Matt Bellamyék lázadós kommersz rockját, azt azért el kell ismerni, hogy előadóművésznek vérprofik, tudják azt is, hogy látvány szintjén mitől döglik a légy, a The Resistance előtti anyagaik pedig még mindig óriásit szólnak: bár a Knights of Cydoniát mint zárószámot az elején megjósoltam, a profetikus tudat sem volt képes felkészíteni arra a fináléra, amely szűk másfél órával később söpörte el minden ellenszenvemet. Ilyen egy tisztességes end show. Kár, hogy Martin Garrixnek esélye sem volt tőlük tanulni, mert épp a Muse-zal egy időben pötyögött a gépén kettővel arrébb.
És most a végén egy picit a Lolláról, magáról. Ahogyan a legnagyobb honi fesztiválokon már megszoktuk, úgy itt sem megy az ember sokra készpénzzel – plasztik kártyás húzogatás helyett viszont elég csak a karszalagunkon található chipet odaérinteni a leolvasóhoz, és már kész is a tranzakció! Érdemes azonban rendesen feltankolni, mivel az árak bizony elég húzósak egy korsó sörért 650 forintot is csak végszükség esetén kicsengető magyar szemével nézve: a négy decis Warsteiner négy és fél eurót kóstált (plusz egy euró a műanyag pohárért, amit viszont egy beváltható zseton formájában vissza kapunk), az ételek pedig hét eurónál kezdődtek.
Persze egy olyan fesztiválon, ahol este 11-kor záróra, úgysem a minél olcsóbban és minél gyorsabban történő berúgáson van a hangsúly, de azért kellett egy kis idő, amíg bankszámlánk és magyar árakhoz szokott lelkiismeretünk feldolgozta a Lollapalooza árpolitikáját. Sörhöz amúgy elég sok helyen hozzá lehetett jutni a fesztiválon, ráadásul a kiszolgálás is villámgyorsan történt, sehol nem kellett fél percnél többet várakoznunk. A kajastandok esetében sajnos ennyire már nem volt rózsás a helyzet: míg a Szigeten úton-útfélen hamburgeresbe, pizzásba, tésztásba vagy vegásba botlani, addig itt két helyszínre volt besuvasztva a kb. tíz darab faloda, estére pedig mindegyik előtt százméteres sorok kígyóztak. Mi a tésztáshoz álltunk be, ott volt ugyanis a legkevesebb ember: így háromnegyed óra elteltével már meg is kaptuk a kis dobozunkat. A toitoi-szituáció első nap hasonlóan kétségbeejtő volt, de a káoszt vasárnapra sikerült a szervezőknek elhárítani.
Ezek viszont csak apró gyermekbetegségek, nem igazán vettek el a fesztiválélményből, jövőre már a szervezők is több tapasztalattal fognak nekilendülni a második berlini Lollapaloozának, ahogyan mi is tudni fogjuk, hogy melyik állomáson szálljunk le a metróról (Platz der Luftbrücke).
Ha tehát ezentúl nem akarsz már augusztus közepén szállóportól könnyes szemmel búcsút inteni a fesztiválszezonnak, akkor jövő szeptemberben irány a Lollapalooza, Európa új kis-nagy fesztiválja! És végezetül álljon itt egy kis kedvcsináló, hogyha esetleg nekünk még nem sikerült volna meghoznunk:
